Valahol azt olvastam, hogy az egyik terápián úgy dolgozzák fel a korai vetélést (?), hogy levelet írnak a megnemtapadt embrióknak. Megpróbálom, veszíteni nem veszítek vele semmit...
Kedves Pacák!
Hiányoztok... A hit, tudat (?) hogy itt vagytok velem bevallom őszintén életem eddigi legboldogabb és legijesztőbb érzése volt. Az a 2 hét, míg csendben hittem benne, hogy ez velünk ilyen egyszerűen megtörténhetett az... itt azt akartam írni, hogy a legboldogabb, de nem. A legbizonytalanabb inkább. Inkább abban a pillanatban, amikor belém költöztetek és amikor rá 11 napra közölték, hogy velem is maradtatok, abban a pár pillanatban őszintén boldog voltam. Valami olyan boldogság szállt meg, mint addig soha.
Elneveztünk benneteket. Bogyókák. Majd az uh apró foltjai alapján Pacák lettetek. Neveket kerestünk nektek, ovin gondolkodtunk, majd elmegyek terhesjógára, csinos kismamaruhákat nézegettem. Mindezt nagyon nagyon csendben.
Vártunk rátok... Apa szülinapi ajándékának szántalak titeket. Ő is annyira vár(t) titeket. Megszakad a szívem érte...
Várni fogunk rátok ezután is... Most valamiért úgy gondoltátok, hogy most még nem akartok jönni. Talán külön hónapot akartok szülinapnak, vagy a horoszkóp nem tetszett :)
Szerettelek titeket, szeretni foglak titeket... Ha eddig bármi apró fenntartásom is volt azzal kapcsolatban, hogy akarlak-e titeket, ezzel most mind elszáll. Annyira hiányoztok, olyan magányosnak és céltalannak érzem magam nélkületek. Nagyon várunk vissza titeket! Higgyétek el, hogy nagyon jó szüleitek lennénk!
Sziasztok babák... Nagyon sajnálom, hogy így alakult. El sem tudom, mondani mennyire fáj.
Viszlát "tízeske", viszlát "nyolcaska" Soha nem fogunk Titeket elfelejteni. Soha...
Anya és Apa
2014. november 1., szombat
A kezdet és a vég
Nem írtam, mert úgy éreztem erős vagyok. Menni fog ez nekünk, miért is ne menne. Csak kell egy kis segítség a méhecskének, hogy eljusson a virágig, de virággal minden rendben. Hisz nekem mindig minden sikerül, amit kitűztem célul.Sikeres vagyok, nem kérdés.
De kérdés. Szeptember közepén belevágtunk a stimuban, mindössze 11 nap kellett és 8 szép petesejttel lettem szegényebb/gazdagabb, majd 3 nap múlva a 8 gyönyörű embrió várt ránk. 8 és 10 sejtesek voltam. Gyönyörűek.Lazán vettem a beültit, lazán vettem az itthon töltött 10 napot. Nem feküdtem végig, jöttem-mentem, varrtam, eveztem. Utólag arra gondolok talán nem kellett volna. 11. napon mentünk az eredményért. Izgultam, mert semmi tünetem sem volt, izgultam, mert reggel pár csepp vér megjelent.Szörnyű volt az a pár óra várakozás... de ha tudtam volna, hogy az a pár óra még csak a kezdet a következő 3,5 hét őrlődése előtt.Sikerült, a véremből kimutatták a hcg-t. Bár határon van (46), de 90%, hogy sikerült. Egy kis tesztoszteron szuri, gél és boldog család leszünk míg meg nem halunk. 2 hét múlva röntgen. Aggódom. Tünet semmi, tesztek 6 napra is negatív. Végre a 7. napon a drágább teszt +-t mutat. Halvány de látom! :) No para, megy ez, csak lassabban. De olyan halvány... olyan halvány... erősebbnek kellene lennie, legalább a kontrollcsíkkal azonos. De nem erősödik. Tünet sehol. UH. Izgulok, rettegek, hogy közli mégsem sikerült. Felfekszem, nézi-nézi, kérdezi mennyi volt a hcg, van-e tünet... nem sikerült, nem fejlődik.Valahol sejtettem, de hinni akartam az ellenkezőjében. Másnap itthon HCG vérvétel. Az erdemény: 510. Fejlődik bent valami. Ismétlés 1 hét múlva. 1 hét őrlődés, talán mégis? Mégis van az Életnek ereje? Mégis... Vérvétel, az eredmény 800! Több, de nem elég. Méhenkívüli? Rohanás UHra. Jó helyen van, csak kicsike :) nagyon kicsike... Ismétlés 2 nap múlva. Reggel barnázás... Profi UH. 2 petezsák! :) De kicsik, nagyon kicsik (4-5mm) pedig már a 7. héten kellene lennünk... De hátha. Talán. Legyünk mi a kivételek! Miért is ne! Majd vér, hasgörcs... és a HCG szint is csökken. Ennyi volt. Pedig ott voltak, ketten is... Megzuhanunk... Ez velünk nem történhet meg. Ez nem történt meg... Miért miért MIÉRT? Miért nem maradtak ott, miért nem fészkelték be magukat jobban? Miért...
De 2 dolgot meg kell tanulnunk. Nincs a miértekre mindig válasz és várni kell.
Azt hittem nem zuhanok mélyebbre, hisz már egyszer kimondták, hogy nem. Mertem újra hinni, mert nagyobbat úgy sem bukhatunk.
Most itthon fekszem egyedül, fáj a hasam, sajnálom magam és csokit eszem.
Hogy folytatás mikor lesz? Nem tudom. Amikor lesz újra erőnk és hitünk.
De kérdés. Szeptember közepén belevágtunk a stimuban, mindössze 11 nap kellett és 8 szép petesejttel lettem szegényebb/gazdagabb, majd 3 nap múlva a 8 gyönyörű embrió várt ránk. 8 és 10 sejtesek voltam. Gyönyörűek.Lazán vettem a beültit, lazán vettem az itthon töltött 10 napot. Nem feküdtem végig, jöttem-mentem, varrtam, eveztem. Utólag arra gondolok talán nem kellett volna. 11. napon mentünk az eredményért. Izgultam, mert semmi tünetem sem volt, izgultam, mert reggel pár csepp vér megjelent.Szörnyű volt az a pár óra várakozás... de ha tudtam volna, hogy az a pár óra még csak a kezdet a következő 3,5 hét őrlődése előtt.Sikerült, a véremből kimutatták a hcg-t. Bár határon van (46), de 90%, hogy sikerült. Egy kis tesztoszteron szuri, gél és boldog család leszünk míg meg nem halunk. 2 hét múlva röntgen. Aggódom. Tünet semmi, tesztek 6 napra is negatív. Végre a 7. napon a drágább teszt +-t mutat. Halvány de látom! :) No para, megy ez, csak lassabban. De olyan halvány... olyan halvány... erősebbnek kellene lennie, legalább a kontrollcsíkkal azonos. De nem erősödik. Tünet sehol. UH. Izgulok, rettegek, hogy közli mégsem sikerült. Felfekszem, nézi-nézi, kérdezi mennyi volt a hcg, van-e tünet... nem sikerült, nem fejlődik.Valahol sejtettem, de hinni akartam az ellenkezőjében. Másnap itthon HCG vérvétel. Az erdemény: 510. Fejlődik bent valami. Ismétlés 1 hét múlva. 1 hét őrlődés, talán mégis? Mégis van az Életnek ereje? Mégis... Vérvétel, az eredmény 800! Több, de nem elég. Méhenkívüli? Rohanás UHra. Jó helyen van, csak kicsike :) nagyon kicsike... Ismétlés 2 nap múlva. Reggel barnázás... Profi UH. 2 petezsák! :) De kicsik, nagyon kicsik (4-5mm) pedig már a 7. héten kellene lennünk... De hátha. Talán. Legyünk mi a kivételek! Miért is ne! Majd vér, hasgörcs... és a HCG szint is csökken. Ennyi volt. Pedig ott voltak, ketten is... Megzuhanunk... Ez velünk nem történhet meg. Ez nem történt meg... Miért miért MIÉRT? Miért nem maradtak ott, miért nem fészkelték be magukat jobban? Miért...
De 2 dolgot meg kell tanulnunk. Nincs a miértekre mindig válasz és várni kell.
Azt hittem nem zuhanok mélyebbre, hisz már egyszer kimondták, hogy nem. Mertem újra hinni, mert nagyobbat úgy sem bukhatunk.
Most itthon fekszem egyedül, fáj a hasam, sajnálom magam és csokit eszem.
Hogy folytatás mikor lesz? Nem tudom. Amikor lesz újra erőnk és hitünk.
2014. július 12., szombat
Az ítélet jogerőre emelkedett: lombik
No, megjött az eredmény. A németek erre mondják, hogy "jein", vagy is "ja" és "nein" is egyben. Esetünkben ez annyit jelent, hogy igaz 10szer annyi katona van, akik sokkal életrevalóbbak mint elődjeik, de sajnos egy csatában annyit érnek, mint a magyar hadsereg az oroszok ellen. (de béna hasonlat :) ) A lényeg a lényeg, hogy mindenféle továbbküldés, vizsgálat, plusz gyógyszer nélkül az azonnali lombik javasolt. Amit mi el is fogadunk.
Fura, azt hittem rosszabbul fogom bírni. De az elmúlt félév alatt már annyit őrlődtem, sírtam, emésztettem magam, dühöngtem hogy miért pont velünk, hogy számomra ez a diagnózis inkább megnyugvást hozott mint kiborulást. Ez van, el kell fogadni és csinálni. Talán várhatnánk még évekig, kipróbálhatnánk mindent a talpmasszázstól kezdve a teákon át és bizakodhatnánk hónapról hónapra, hogy az az egy ami kell, az bizony eljut odáig. De őszintén, nekem se kedvem se erőm nincs évekig hiába reménykedni. Inkább szúrom magam hormonokkal és esek át kellemetlen vizsgálatokon, mint hogy várjunk, megöregedjünk és kifáradjunk benne. Szerencsére fiatalok vagyunk és ezt a jolly jokert ki is akarjuk használni.
Nem sokan tudják a környezetünkben, hogy mi zajlik most velünk. Magam elé bámulva válaszolom, hogy a gyűlölt "mikorleszgyerek" kérdésre, hogy egyenlőre még nem tervezzük. Utálom ezt hazudni. Legszívesebben a képükbe vágnám, hogy meddő pár vagyunk és lombik kezeléseken kell átesnünk, hogy lehessen gyerekünk és ha minden a tervek szerint ment volna, akkor már itt lenne mellettünk egy piciny emberke. Biztos megfagyna az igazságtól a hangulat. De nem mondjuk. Pedig egyszer el fog pattanni a húr... De
1./ semmi köze hozzá pláne idegen embereknek!
2./ még ha minden rendben is lenne, se mondanám azt, hogy most ovulálok és beleadunk anyait apait ilyen és ilyen pózban.
Tudom, hogy aki ezeket a mélységeket megéli, az nem kérdez ilyet. Valószínű én is ilyen voltam korábban. Azóta viszont soha senkitől nem kérdezem meg...
Most még nem tudom megmondani, hogy miért és hogyan, de valamiért biztosan megvan az oka, hogy ennek így kell lennie. Meglátásom szerint soha semmi sem történik véletlenül, mindennek oka van. Majd évek múlva visszatekintve talán még örülni is fogok, hogy így alakult. Talán.
Fura, azt hittem rosszabbul fogom bírni. De az elmúlt félév alatt már annyit őrlődtem, sírtam, emésztettem magam, dühöngtem hogy miért pont velünk, hogy számomra ez a diagnózis inkább megnyugvást hozott mint kiborulást. Ez van, el kell fogadni és csinálni. Talán várhatnánk még évekig, kipróbálhatnánk mindent a talpmasszázstól kezdve a teákon át és bizakodhatnánk hónapról hónapra, hogy az az egy ami kell, az bizony eljut odáig. De őszintén, nekem se kedvem se erőm nincs évekig hiába reménykedni. Inkább szúrom magam hormonokkal és esek át kellemetlen vizsgálatokon, mint hogy várjunk, megöregedjünk és kifáradjunk benne. Szerencsére fiatalok vagyunk és ezt a jolly jokert ki is akarjuk használni.
Nem sokan tudják a környezetünkben, hogy mi zajlik most velünk. Magam elé bámulva válaszolom, hogy a gyűlölt "mikorleszgyerek" kérdésre, hogy egyenlőre még nem tervezzük. Utálom ezt hazudni. Legszívesebben a képükbe vágnám, hogy meddő pár vagyunk és lombik kezeléseken kell átesnünk, hogy lehessen gyerekünk és ha minden a tervek szerint ment volna, akkor már itt lenne mellettünk egy piciny emberke. Biztos megfagyna az igazságtól a hangulat. De nem mondjuk. Pedig egyszer el fog pattanni a húr... De
1./ semmi köze hozzá pláne idegen embereknek!
2./ még ha minden rendben is lenne, se mondanám azt, hogy most ovulálok és beleadunk anyait apait ilyen és ilyen pózban.
Tudom, hogy aki ezeket a mélységeket megéli, az nem kérdez ilyet. Valószínű én is ilyen voltam korábban. Azóta viszont soha senkitől nem kérdezem meg...
Most még nem tudom megmondani, hogy miért és hogyan, de valamiért biztosan megvan az oka, hogy ennek így kell lennie. Meglátásom szerint soha semmi sem történik véletlenül, mindennek oka van. Majd évek múlva visszatekintve talán még örülni is fogok, hogy így alakult. Talán.
2014. július 6., vasárnap
Várni, várni és csak várni
Az egész történetben a legnehezebb megtanulni várni. Várni az ovulációt, várni, hogy megjön-e, várni a dokikra, várni a vizsgálatra, várni a gyógyszer hatására, várni az eredményre...
... hát most megint várunk. MrX eredményére.
Őszintén. Nem hiszem, hogy sok minden változott. A kapott gyógyszert nem szedte teljesen végig a mellékhatások miatt, szerintem ugyanannyira stresszel mint korábban, és a kezdetben nagy lendületet vett sport-életmódváltás és a noalkohol is alábbhagyott. Csak abba nem gondol bele, hogy ha ez nem jön be, akkor "nekemesnek" a lombik indításához az orvosok. Ágyúval lövünk majd verébre...
Persze tudom, hogy a durva hangulatváltozásairól az a fránya hormonjai tehetnek, amelyek az egész okozói.
Igyekszem tartani magam előtte, hogy nehogy valamilyen formában is érezze, hogy ő a "bűnös", hogy nehogy kevésbé érezze magát férfinak emiatt. Igyekszem türelmes lenni és várni. Hisz ha ő várt rám annyi évet, hogy felnőjek a gyerekvállalás gondolatához, igazán megtehetem én is. Jobb, ha ő maga látja be a következő lépés szükségességét.
Szóval most várunk. Múlt hét csütörtökjén volt leadáson, 1 hetet mondtak. (Bár nem értem miért olyan sok idő ez) Örüljünk, hogy vagyunk, legyünk türelmesek és várjunk. Mintha ez olyan egyszerű lenne...
... hát most megint várunk. MrX eredményére.
Őszintén. Nem hiszem, hogy sok minden változott. A kapott gyógyszert nem szedte teljesen végig a mellékhatások miatt, szerintem ugyanannyira stresszel mint korábban, és a kezdetben nagy lendületet vett sport-életmódváltás és a noalkohol is alábbhagyott. Csak abba nem gondol bele, hogy ha ez nem jön be, akkor "nekemesnek" a lombik indításához az orvosok. Ágyúval lövünk majd verébre...
Persze tudom, hogy a durva hangulatváltozásairól az a fránya hormonjai tehetnek, amelyek az egész okozói.
Igyekszem tartani magam előtte, hogy nehogy valamilyen formában is érezze, hogy ő a "bűnös", hogy nehogy kevésbé érezze magát férfinak emiatt. Igyekszem türelmes lenni és várni. Hisz ha ő várt rám annyi évet, hogy felnőjek a gyerekvállalás gondolatához, igazán megtehetem én is. Jobb, ha ő maga látja be a következő lépés szükségességét.
Szóval most várunk. Múlt hét csütörtökjén volt leadáson, 1 hetet mondtak. (Bár nem értem miért olyan sok idő ez) Örüljünk, hogy vagyunk, legyünk türelmesek és várjunk. Mintha ez olyan egyszerű lenne...
Előhang
Nem is tudom, hogy vágjak bele... hogy is kezdhetnék bele életem eddigi legfájdalmasabb és egyben legféltettebb titkába... Közhely ugyan, de a "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" elven egyfajta lelki "tisztítónak", kibeszélőshownak szánom a blogom. Mind oly sokan mások...
... mint oly sokan mások én sem így terveztem életem legszebb időszakának számító gólyaváró hónapokat. Gyereket szeretnénk a férjemmel. Hosszú évekig makacsul kiálltam amellett, hogy én márpedig az X. életévem előtt hallani sem akarok gyerekről. Először karrier, utazás, önmegvalósítás majd utána. Hiszen akár sok X-ig is képesek a nők teherbe esni, mi meg ugyebár piszok fiatalok vagyunk és makk egészségesek. Pontosan meg volt minden tervezve. Először esküvő. Majd 1 év önzetlen élet, bakancslistáról kipipálni a "mitakarokmégcsinálnimielőttgyerekemlesz" pontokat, majd pontosan 1 év múlva gyerekgyár beindítása, max 2-3 hónapon belül megfogan gyermekünk valami iszonyatosan romantikus, de mégis fergeteges szex nyomán. Nem jön majd meg, megveszem az első tesztem, pozitív, várom haza este a férjem, nyakába ugrom, sírok, kibontja a pozitív tesztet tartalmazó meglepetéscsomagot, nem hisz a szemének, átölel, sír, 9 hónap múlva meg a gyerekünk felsír. Aki persze pont nyáron fog születni, hiszen mindig is nyári babát szerettem volna. (mert ki az a béna, aki nem tudja ezt megtervezni és karácsonykor szül) és én viszonylag gyorsan visszamegyek dolgozni, mert a karrier ugyebár fontos.
Aztán az esküvő után hirtelen jött a "coming out"-om... egy nap a munkában rádöbbentem, hogy ennek semmi értelme. Nem lehet célom, hogy 10 óránál többet töltsek bent, hogy még többet cseszegessenek, hogy azon vitatkozzam az imádott férjemmel, hogy várjunk még a gyerekkel, nehogy "tipikus" magyar frissházasnak gondoljanak, aki rögtön elrohan az esküvő után szülni. Abban a percben tisztán láttam, hogy eljött az idő, hogy gyereket vállaljunk. Hogy igenis a "majd" az most van, márpedig azonnal, hisz ugyebár nyáron fog születni a gyerekünk. Sosem felejtem el, hogy milyen lelkesen, őszinte örömmel közöltem a férjemmel, aki majd szívrohamot kapott a pálfordulásomon, hogy csináljunk gyereket. :) Hát még azon minutumban bele is vágtunk...
... mint olyan sokan mások a kezdeti szenvedélyes "lendületből" veszítve orvosi vizsgálásokon kötöttünk ki. Viszonylag gyorsan, a hivatalos utat kicselezve akartunk bizonyítást nyerni, hogy bizony max csak az időzítésen van baj. Vagy ha esetleg mégis van valami, akkor az csak velem lehet. De 3 gyógyszer max 1 hónap és megoldjuk.Semmi gond, minden a tervek szerint halad, kézben tartva az irányítást. Nem csak a munkám, az életem mindennapi része a PDCA (plan, do, check, act).
... mint oly sokan mások, mi lefagytunk az eredményen... ez nem lehet a mi lapunk. Mi fiatalok vagyunk, gyönyörű jövő előtt állva, nem cigarettázunk, csak minőségi borokat iszunk, imádjuk a gyerekeket, megfelelő anyagi háttérrel biztosítva utódaink gondtalan élete. De mi voltunk azok. Ráadásul a férjem. A Férj, aki imádja a gyerekeket, aki már szinte kapcsolatunk elejétől alkalmas lett volna apának, aki az egyetlen férfi az egész Földön aki valaha gyermekeim apja lehet, aki türelemmel kivárta, hogy én magam akarjak gyereket, az a férfi meddő. No semmi baj, jöhet a "check", nem túl nagy a baj, megoldjuk. 3 gyógyszer 1 hónap, ki van zárva, hogy ezt manapság nem lehet megoldani. Ki van zárva, hogy én ezt nem tudom megoldani... hisz nem így terveztük... De gyógyszer csak a lelkek megnyugtatására van, hogy mi igenis megpróbáltuk, adjunk esélyt a "csak1kell" elméletnek és a párnák közti szerelemnek. Nem egy, hanem rögtön kb 6 értéke tragédia. Számok köz élek, racionális ember vagyok, aki feltétellel hisz a csodákban. Ha egyáltalán hisz.
.... mint oly sokan mások, mi is azért reménykedünk. Eltelik 1 hónap, 2, 3 .... az ember hónapról hónapra remél. Nem hisz. Remél. Ovuláció napjának meghatározása, együttlét, 12 nap és ... semmi. Már sokszor gondoltam arra, hogy a világ összes negatív terhességi tesztjét a nyakamba sózták. Hisz úgy tanultam, ha nem védekezik az ember, akkor terhes lesz.
Ezt az érzést csak az értheti meg, aki 9 hónappal előrébb jár agyban (mert ha ugyebár most összejönne, akkor...), aki a hónapokat nem elsejétől harmincegyedikéig számolja, aki őszintén örül barátai gyermekáldásának, de közben a gombóc megfojtja odabent, aki lapáttal fejbe vágná legszívesebben azt, aki rákérdez a gyerekprojektre...
Három betű a kórlapon. Nem tudtuk mit jelent. IVF... aznap éjjel ezzel a 3 betűvel álmodtam. Mert ugyebár nem így terveztem.
És mint oly sokan mások, én is itt próbálom foltozgatni, erősíteni a lelkem.
Nem vagyok az a szemtől szemben arcpirítóan őszinte ember. A férjemen kívül sokak számára egy fekete lyuk vagyok. Képtelen vagyok rá, hogy valakinek minden félelmemet, bánatomat elmondjam. Talán ezért is írtam mindig is naplót.
Magamról személyes infókat kiadni nem fogok, szeretném a teljes ismeretlenséget megtartani. Élek X országban, Y városában. Férjem MrX, én pedig Emma vagyok... vagy nem. Nem ez a lényeg. Viszont minden sorom őszinte. Magamnak, Neked, aki talán ugyanezeket éli át.
Hogy miért "babyblues"? Szülés utáni depressziót jelent. Nekem viszont inkább terhesség előtti depressziót juttatja az eszembe. Nem tudom Ti hogy vagytok vele, de mióta ezt tudom, nem vagyok önmagam. Teljesen újra kell magam definiálni, az alapjaiban rengette meg az életem. Tini korom óta hiszem, hittem, hogy életünk értelme, hogy egyszer gyereke legyen az embernek, akiért élhet. Aki fontos az élet gyöngysorában, hisz a pillangóeffektusnak köszönhetően talán neki lesz köszönhető a világ megmentése :) De nincs annál a tudatnál fájdalmasabb, mint mikor az embertől azt veszik el, amire építi életét, amiben hisz. És innen felállni, újraépíteni, újradefiniálni mindent. Mert a dolgok nem véletlenül történnek. Mindennek oka van és jelentése. Amit most én még nem látok... de majd az idő távlatában.
Szóval ez vagyok én és a történetem. Őszintébben, mint valaha, valaki is hallotta volna tőlem. Utunk a babá(k)ig. Hogy fog-e valaki olvasni, azt nem tudom. Bár az az ember vagyok, aki imádja a kiértékeléseket, így nézni fogom a forgalmat :) Agybaj
De ezekről a küzdelmekről még a családunk sem tud mindaddig, míg bizonyossá nem válik a következő lépés. MrX anyuja ettől sokkal egyszerűbb egészségügyi dolgokat is túlaggódik. Bele sem merünk gondolni, hogy mit szólna a lombikhoz. Az én anyum meg a száját képtelen tartani és helyettünk akarná megoldani. Nekem talán 2 barátnőm tudja, de igen erősen cenzúrázva.
A blog indításáról pedig MrX nem tud. Ha tudná, nem tudnék teljesen őszinte lenni.
Hát akkor vágjunk is bele! :)
... mint oly sokan mások én sem így terveztem életem legszebb időszakának számító gólyaváró hónapokat. Gyereket szeretnénk a férjemmel. Hosszú évekig makacsul kiálltam amellett, hogy én márpedig az X. életévem előtt hallani sem akarok gyerekről. Először karrier, utazás, önmegvalósítás majd utána. Hiszen akár sok X-ig is képesek a nők teherbe esni, mi meg ugyebár piszok fiatalok vagyunk és makk egészségesek. Pontosan meg volt minden tervezve. Először esküvő. Majd 1 év önzetlen élet, bakancslistáról kipipálni a "mitakarokmégcsinálnimielőttgyerekemlesz" pontokat, majd pontosan 1 év múlva gyerekgyár beindítása, max 2-3 hónapon belül megfogan gyermekünk valami iszonyatosan romantikus, de mégis fergeteges szex nyomán. Nem jön majd meg, megveszem az első tesztem, pozitív, várom haza este a férjem, nyakába ugrom, sírok, kibontja a pozitív tesztet tartalmazó meglepetéscsomagot, nem hisz a szemének, átölel, sír, 9 hónap múlva meg a gyerekünk felsír. Aki persze pont nyáron fog születni, hiszen mindig is nyári babát szerettem volna. (mert ki az a béna, aki nem tudja ezt megtervezni és karácsonykor szül) és én viszonylag gyorsan visszamegyek dolgozni, mert a karrier ugyebár fontos.
Aztán az esküvő után hirtelen jött a "coming out"-om... egy nap a munkában rádöbbentem, hogy ennek semmi értelme. Nem lehet célom, hogy 10 óránál többet töltsek bent, hogy még többet cseszegessenek, hogy azon vitatkozzam az imádott férjemmel, hogy várjunk még a gyerekkel, nehogy "tipikus" magyar frissházasnak gondoljanak, aki rögtön elrohan az esküvő után szülni. Abban a percben tisztán láttam, hogy eljött az idő, hogy gyereket vállaljunk. Hogy igenis a "majd" az most van, márpedig azonnal, hisz ugyebár nyáron fog születni a gyerekünk. Sosem felejtem el, hogy milyen lelkesen, őszinte örömmel közöltem a férjemmel, aki majd szívrohamot kapott a pálfordulásomon, hogy csináljunk gyereket. :) Hát még azon minutumban bele is vágtunk...
... mint olyan sokan mások a kezdeti szenvedélyes "lendületből" veszítve orvosi vizsgálásokon kötöttünk ki. Viszonylag gyorsan, a hivatalos utat kicselezve akartunk bizonyítást nyerni, hogy bizony max csak az időzítésen van baj. Vagy ha esetleg mégis van valami, akkor az csak velem lehet. De 3 gyógyszer max 1 hónap és megoldjuk.Semmi gond, minden a tervek szerint halad, kézben tartva az irányítást. Nem csak a munkám, az életem mindennapi része a PDCA (plan, do, check, act).
... mint oly sokan mások, mi lefagytunk az eredményen... ez nem lehet a mi lapunk. Mi fiatalok vagyunk, gyönyörű jövő előtt állva, nem cigarettázunk, csak minőségi borokat iszunk, imádjuk a gyerekeket, megfelelő anyagi háttérrel biztosítva utódaink gondtalan élete. De mi voltunk azok. Ráadásul a férjem. A Férj, aki imádja a gyerekeket, aki már szinte kapcsolatunk elejétől alkalmas lett volna apának, aki az egyetlen férfi az egész Földön aki valaha gyermekeim apja lehet, aki türelemmel kivárta, hogy én magam akarjak gyereket, az a férfi meddő. No semmi baj, jöhet a "check", nem túl nagy a baj, megoldjuk. 3 gyógyszer 1 hónap, ki van zárva, hogy ezt manapság nem lehet megoldani. Ki van zárva, hogy én ezt nem tudom megoldani... hisz nem így terveztük... De gyógyszer csak a lelkek megnyugtatására van, hogy mi igenis megpróbáltuk, adjunk esélyt a "csak1kell" elméletnek és a párnák közti szerelemnek. Nem egy, hanem rögtön kb 6 értéke tragédia. Számok köz élek, racionális ember vagyok, aki feltétellel hisz a csodákban. Ha egyáltalán hisz.
.... mint oly sokan mások, mi is azért reménykedünk. Eltelik 1 hónap, 2, 3 .... az ember hónapról hónapra remél. Nem hisz. Remél. Ovuláció napjának meghatározása, együttlét, 12 nap és ... semmi. Már sokszor gondoltam arra, hogy a világ összes negatív terhességi tesztjét a nyakamba sózták. Hisz úgy tanultam, ha nem védekezik az ember, akkor terhes lesz.
Ezt az érzést csak az értheti meg, aki 9 hónappal előrébb jár agyban (mert ha ugyebár most összejönne, akkor...), aki a hónapokat nem elsejétől harmincegyedikéig számolja, aki őszintén örül barátai gyermekáldásának, de közben a gombóc megfojtja odabent, aki lapáttal fejbe vágná legszívesebben azt, aki rákérdez a gyerekprojektre...
Három betű a kórlapon. Nem tudtuk mit jelent. IVF... aznap éjjel ezzel a 3 betűvel álmodtam. Mert ugyebár nem így terveztem.
És mint oly sokan mások, én is itt próbálom foltozgatni, erősíteni a lelkem.
Nem vagyok az a szemtől szemben arcpirítóan őszinte ember. A férjemen kívül sokak számára egy fekete lyuk vagyok. Képtelen vagyok rá, hogy valakinek minden félelmemet, bánatomat elmondjam. Talán ezért is írtam mindig is naplót.
Magamról személyes infókat kiadni nem fogok, szeretném a teljes ismeretlenséget megtartani. Élek X országban, Y városában. Férjem MrX, én pedig Emma vagyok... vagy nem. Nem ez a lényeg. Viszont minden sorom őszinte. Magamnak, Neked, aki talán ugyanezeket éli át.
Hogy miért "babyblues"? Szülés utáni depressziót jelent. Nekem viszont inkább terhesség előtti depressziót juttatja az eszembe. Nem tudom Ti hogy vagytok vele, de mióta ezt tudom, nem vagyok önmagam. Teljesen újra kell magam definiálni, az alapjaiban rengette meg az életem. Tini korom óta hiszem, hittem, hogy életünk értelme, hogy egyszer gyereke legyen az embernek, akiért élhet. Aki fontos az élet gyöngysorában, hisz a pillangóeffektusnak köszönhetően talán neki lesz köszönhető a világ megmentése :) De nincs annál a tudatnál fájdalmasabb, mint mikor az embertől azt veszik el, amire építi életét, amiben hisz. És innen felállni, újraépíteni, újradefiniálni mindent. Mert a dolgok nem véletlenül történnek. Mindennek oka van és jelentése. Amit most én még nem látok... de majd az idő távlatában.
Szóval ez vagyok én és a történetem. Őszintébben, mint valaha, valaki is hallotta volna tőlem. Utunk a babá(k)ig. Hogy fog-e valaki olvasni, azt nem tudom. Bár az az ember vagyok, aki imádja a kiértékeléseket, így nézni fogom a forgalmat :) Agybaj
De ezekről a küzdelmekről még a családunk sem tud mindaddig, míg bizonyossá nem válik a következő lépés. MrX anyuja ettől sokkal egyszerűbb egészségügyi dolgokat is túlaggódik. Bele sem merünk gondolni, hogy mit szólna a lombikhoz. Az én anyum meg a száját képtelen tartani és helyettünk akarná megoldani. Nekem talán 2 barátnőm tudja, de igen erősen cenzúrázva.
A blog indításáról pedig MrX nem tud. Ha tudná, nem tudnék teljesen őszinte lenni.
Hát akkor vágjunk is bele! :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)